05/09/2026
A ló húzta eke, nyöszörögve hasította fel a Föld testét, barna sebet vájva a mező hosszában. Távolabb egy kút méla gémje kémlelte a hajnalt, a puszta remegő ébredésében, s a vén folyó felől ébredő madárrajok torokköszörülése hallatszott.
A jobbágy - ifjú, még erős ember - gondolataiba mélyedten kapaszkodott az eke szarvába, s nekifeküdve a szűk esztendő rögös földjének, meztelen talpával segítette a holnap termésének ágyat vetni, hogy a mind közelebbi ősz könnyeivel megáldhassa a kenyér bölcsőjét.
A tél lopakodó közelségét a néma folyóról felrebbenő délnek suhanó madárrajok suttogták. Az értő szem, a minden látó, és tudó egyszerű paraszti tudat minden ínszakajtó mozdulattal sietett, hogy bevégezze a napi robotot, a számadást, amivel a földesúrnak tartozni kellett. Mert ha megvolt a kötelező munka, csak aztán lehet a sajátba állni, az első fagyokkal együtt, mikor minden lépés felmarja a bokát, és a pirkadt földek ellenséges kövekké változva dacolnak a vas akaratával.
Dolgozz vagy pusztulj!
Így szólt a kegy, mikor e régtől parlagon tartott, évenként sárral, és iszappal megöntött, gaz és dudva otthonaként ismert, dimbes-dombos ősi földre utasította a parancs. Ide a nagy folyó tavaszi dühének partjára, hol nyáron a búvó vizek között csíkászok kutatnak hajlott háttal, hálóikat vállukra vetve, s figyelő tekintetüket a tócsákra szegezve, mikben ott verdesett a lét, az ezüstre váltható létezés.
Ám most a puszta szikkadt.
A környék sivár, a nyár kiszítta életét, s a hatalmas üvegtáblának tetsző, repedezett föld végtelenjében, a kelő Nap fénye, egy lovat, s a ma még erős parasztot mutatja, akik egy testként túrják az ekét silányító szik földet. Testük izzadt barnája messzire világlik ki, mikor az épp csak felderengő hajnalban életre kél a távol.
Lépésenként fut a barázda. Minden lépés új gondolat: Mi lesz holnap? Mit hoz a jövő? Lesz e jövő?
A ló útját egyszerre csak ember magas, mozdíthatatlannak tetsző szikla állja el, akadályozva a barázda egyenes vonalát. Fura rajzolat kacskaringózik rajta. Ősi írás, indákba font üzenete.
Amint a pillantása odafut, megremegni látszik a levegő, mint hőségben a horizont vibrál. Nyugaton, ahol még az éjszakai nyomait sepri a reggel, remegő délibáb jelenik meg. Felizzik benne az idő, s szikracsóvát vetve, égig magasló alakok mutatkoznak a káprázat mélyén. Árnyak komorlanak, éj és hajnal határán…
Fövegük csücske az eget karcolja, míg mokány izmos lovaik rideg párát fújtatva léptetnek kitartó szorgalommal. A ruhák sújtásán, és a díszes tarsolyokon a nap fénye táncot lejtve szikrázik a messzi távolba, míg a hátakra vetett hajlított íjak nyert csatákról mesélnek.
Százötven lovas fog közre egy hatalmas társzekeret, amit csillagos homlokú, szürke barmok vonnak, dagadó izmokkal feszülve a járomnak, míg körbe számolatlan sok, válogatott erejű rabszolga lépdel egy ritmusra, fejeiket lesunyva, vállaikon kincsekkel roskadásig rakott iszákokkal.
Hang nem szól, kürt sem rivall.
Csak egy mély dob tompa dobbanása hallatszik a lépéseknek ritmust adva, öblösen döngve bele a végtelen rónaságba.
Pihennek a korbácsok, a meztelen talpak lépés-lépés után kísérik a négy ló hosszú hatalmas szekeret, amit könnyező asszonyok öltöztettek nemes virágok pompájába, hogy nyoszolyája legyen a világ urának.
A szekér derekán, óriásokra méretezett vaskoporsó fekszik. Hideg szürkéjén a nap araszolva csorgatja fényét. A szekér mögött büszke tartású fekete ló, mesék táltosa lépked, kötőfékjét a szekérhez csomózták. Homlokán a nemzettségek jele, marja királyok gőgje, lábai erejét egy világ irigyelte, mikor lovasával, a Nagy Királlyal lépkedett egykoron a nyert csaták vérrel borított mezején.
A király most halott!
Balzsamolajba merített gyolcsokba rejtették a tudós vének, majd arany, ezüst, és végül vas koporsóba tették az Istenként félt testét.
A nagy folyó mellett már folyik a munka.
A szolgák vén fákból faragott cölöpgáttal, torlaszt vontak a folyó útjába, 50 öl mélyen belevágva a királynak legkedvesebb föld szívébe, panteont rakva faragott kövekből, fából, és vasból. A cölöpsor mellett, a vízparton, hatalmas gránittömb áll, mint itt feledett játékszere a teremtő Isteneknek. Mellette lépcsőt vájtak a mélybe, és egy utat, amin szekerek is haladhatnak…
A hatalmas kő testét a folyó át, meg átmosta, de nem tudta elporlasztani. A kövön indák rajzolatában ősi rovás jelei.
A munka készen áll, és az illesztett kövek fenségesen magasztalták a legnagyobbat, ki ide tér megpihenni.
A társzekeret kísérő szolgák sorban a sírboltba lépnek, elterítve a temérdek vagyont, miközben dob már a lelket zenéjét játszva, egy szívvé kovácsolja az árnysereget. A mágikus dal, akár a szív lüktetése száll fel a víz tükrére. Szólt a dob, amint a társzekér nehéz terhe a folyó mélyre ér.
Nehéz rudakat döf a hatalmas érckoporsó alá 40 nemzetség elsőszülött fia, s vállukra emelik urukat, hogy utolsó útjára kísérjék.
A szarkofág terhe megroppantja a vállakat, alázatra utasítva a büszke ifjakat, kik görbedt háttal, nyögve szolgálják a holt királyt.
A jobbágy dermedten tekintett az ég alján remegő csodára...
Elméjében legendák cikáztak fel.
Apái meséi a nagy folyó titkáról, hol egy király nyugszik, ki egykor itt uralkodott. Kinek trónját rettegte a világ, s ki úgy távozott, hogy senki sem tudhatta, hol rejlik a sír, melyet a folyó alá építettek örök némaságra kárhozott rabszolgahadak.
Mesék, melyeket ő nem mesélhet el, mert nincs kinek.
Ott a ház, a szép feleség. De gyerek? Hangos zsivaj, ha megtér a napi munkából? Gyereknevetés, vagy sírás? Mesét kérlelő kedves ajak?
Az nincs…
Az ég alján megrepedni látszott a valóság…
A szolgák tömött falat alkotnak körben, míg középütt megjelent egy sámán s hangosan énekelve elővezeti a nemes paripát.
A dal felcsap az égre, oda, ahonnan a lovas népek istene szarvas képében szemléli, miként végzi be földi létét a hatalmasság.
A ló felnyerít, mikor egy éles kés elmetszi életét, és ügyes kezek a még lüktető szívet kiemelik a testéből áldozatnak.
A mélységet szegő fal tetején lovasok állnak meg, s íjaikat némán megfeszítve várják, hogy az ifjú hercegek a fényre lépve megálljanak, fejüket felvetve rájuk emeljék tekintetüket.
Halk a parancs, és a feszesre húzott világot rettentő íjak gyilkos szisszenése tölti meg a levegőt.
Suhanva száll a száz meg száz halál, s a lenn álló szolgák és urak, néma közönnyel fogadják a nekik osztott pusztulást, testükkel fedve a titok helyét.
A halál lovasai újra meg újra megfeszítik az ideget, míg odalenn megszűnik a mozdulat, el nem oszlik az utolsó tanúskodó légvétel…
Ekkor a lovasok leszállnak nyergükből.
Lovaikat a mélybe hajtják, majd keletnek fordulva a Napkirály felé, mélyen meghajolnak. Derékig lemeztelenítik magukat, s mikor a nap felkél, a Hadak ura egyenként végig sétálva előttük, kését a néma megadással álló férfiak mellébe mártja.
Egyenként halnak a harcedzett katonák.
Egyenként hullnak lovaik után a mélybe.
Dolga végeztével a Hadak ura, egymaga maradva a hallgatózó vidéken lóra ül, s lépésben leereszkedett a sírba.
A ló átgázol a halottakon.
A hatalmas gát lábánál, az arasznyi iszapban megállnak.
Ott, ahol egy vékony gerenda ferdén van támasztva a falnak, rajta átvetve kenderből vert erős kötél.
A lovas megragadja, s előbb a nyereg kápájára, majd saját derekára hurkolja.
A ló erejével szolgál, és a kötél megfeszülve kirántja a gerendát az iszap szorításából, utat engedve az építőmesterek által megálmodott végső pusztításnak.
Egy mozdulat.
A mozdulat kitépi a gát és a hadak urának lelkét, s a cölöpöket feszítő ékek, sorra kiesnek helyükről. A vén folyó egyetlen hatalmas kiáltással veti magát a sírra, betemetve barnálló iszappal, átadva a legendák örökkévalóságának.
A hatalmas szikla, a meggyengült part mentén, lassan aláfordul, és sírkőként befedve örökre eltemeti a királyt és sírjának emlékezetét.
A kő, ami… itt magaslik előtte.
Az eke szarva mellől a látvány, akár a tagló.
A fényjáték eloszlott akár egy tünékeny illúzió, de a Kő ott áll továbbra is, kézzel fogható valóságként.
Karnyújtásnyira a lehetőségtől a jobbágy megtörölte inge ujjával homlokát, s elnézett valahova messzire. Arra, ahol felszívódott a múlt üzenete.
A szarvas a semmiből tűnt elő.
Egy nagy nemzet totemállata, fején koronának beillő agancserdővel, királyként tekintett a halandó emberi létre…
• Dönts magad! – Súgja a pillanat. – De dönts jól!
Gyenge szél ébredt.
Hűs, kijózanító szél.
Az ember nézte a távolt, ahol az imént még látta a Szarvast, de a távol nem felelt. Nyomtalan felitta a pillanat titkait, s csak a kimondatlan üzenet lebegett a néma sík felett: „Dönts jól!”
A szél homokkal játszott, s reszkettek a földön heverő levelek. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett, mikor a ló lassan kanyart véve elkerülte a sziklát, s tovaléptetett a végtelenbe, míg gazdája, csendesen gondolkodott, vajon a sors miért pont őt szemelte ki e feladatra. Miért neki kellet megtalálni a rég elveszettnek hitt helyett, a legendákba veszett neves sírt.
A nap tovább számolta a kora őszi órákat.
A barázda szaporodott. A ló fáradtan vonszolta a jobbágy terhét, sorról sorra, minden alkalommal megpihenve pár gondolat erejéig a szikla közelében.
Mikor az este elközeledett, s az árnyak megvastagodva az alkonyat színeit lopták a csendbe, a földműves taligára vonta a vasat, kalapját fejébe húzta, s egy percig megmérve a napi munka sorát - elnézett a messzibe.
Kincseket ígért neki a föld, és a véletlen. Ám az egyszerű lét, és a szó: „Dönts jól!” Nem eresztették.
Hallgatag léptekkel vette hát útját hazafelé, a falu széli fehér tornácos csendes háznak, ahol egy asszony várja minden nap.
Egyedül.
Az út hosszú.
Csak a csillagok kellették fényeiket, míg a gondolatok a szerencsén jártak. Kincsek, amiket meg lehet lelni. Kincsek, melyek elveszhetnek fukar és kapzsi kezeken. Kincsek, melyek a nagy Király mellett fekszenek, kinek ki tudja mi lesz a nyugalmával, ha kiderül az igazság, s valaki megsejti örök álmának titkát.
Talán van más kincs is.
Az út lassan fogyott. A ló fáradt poroszkálással igyekezett a jászol felé, s a hűlő estben szinte párologni látszott robosztus teste.
Gazdagság? Milyen jó is az.
A gondolat oly szép.
Ám a szarvas tekintete is sokat mondó:
„Dönts jól!”
Ígéret volt benne.
Lépésenként közelgett a ház. Már látszottak az ablakon kikandikáló gyertyák fényszemei, amint bátran szurkálták az éjszakát.
A néma udvar, ahol gyerek soha nem járt, s a bánatos asszony, akinek a munkán túl semmi öröme…
Robot, szegénységből fakadó könnyek, az udvar széliben álló öreg diófa, s az alvó lábasjószág.
A kapu kinyílik.
Az ifjú asszony a tornácon állt, majd mikor érzi a bizonyosságot, hogy ki érkezik, rohanva veti magát ura karjába.
A ember nem értette a nagy örömöt, az éji boldogság ölébe kucorodó zokogó szavait, ahogy a nő, az addig örökké csak magányos asszony elsírta öröme titkát.
- Gyermekünk lesz! – zokogta. – Gyermeket ád az ég.
A aláhulló est köpenyt borított rájuk. Az ember levette kalapját, és az éjbe fúrta pillantását, a „dönts jól!” csodájának forrását keresve.
Az árnyékok között, a vén diófa alatt, ott állt Ő. Csendes éji árnyként, talán csak képzeletként... Agancsain a hold fénye játszott, lénye áttetsző, mint a hajnali köd.
A Hold fényénél bólintani tetszett, szemében a nagy ígéret szavaival. …Majd ahogy megjelent, akképp el is tűnt, a homály tompuló árnyai között, ahogy az éj elroppantotta a fény utolsó lobbanását is.
- Köszönöm uram. – Suttogta csendes magának az ember, majd kívülre zárva a világot bekoppintotta a kunyhó ajtaját.
**********
Juhász Zoli
Ui: A Szarvas című novellámat olvastad. :)
Talán megosztható - bár szerintem kevesen olvasnak manapság ilyesmit.
