01/09/2026
A MI EMBERÜNK
A szaúd fegyveresektől az orosz félrerántásig: a világjáró reaktortechnikus kalandos élete
Öt éve dolgozik a MATRO-ban Száller Csaba, akiről csak most derült ki, hogy milyen izgalmas szakmai múlt áll mögötte. Budapestről hozta a szíve a Mecsekaljára, itt alapított családot és kezdett új karrierbe. Korábban egy vegyipari cégnél dolgozott reaktortechnikusként, e munkája révén pedig nem túlzás, a fél világot bejárta, és szerzett életre szóló élményeket.
- Annak idején jelentkeztem egy vegyipari céghez, de valójában magam sem tudtam, hogy milyen munkakörre, csak kaptam egy tippet, hogy érdemes lenne megpróbálnom. Ez egy francia cég, amely 40 000 literes, több emelet magas, akár 30 méter hosszú reaktorokat gyárt. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy nagy fémtartályt, amit több részből állítanak össze, és amiben mint egy botmixer, van egy keverő. A tartályt kívülről fűtik-hűtik, részlegesen lepárolnak, csepegtetnek benne különböző vegyi anyagokat, a számos folyamat végén egy koncentrátumot, egy nagyon drága alapanyagot kapnak. Ezt a monstrumot mindenféle savaktól, lúgoktól kellett védeni, hatalmas darukkal végeztük a tömítését, bevonását, és ennek a szerelését tanultam meg. Sokszor nagyon szűk nyílásokon kellett bebújni, kötélen vagy egyéb felszerelésekkel dolgozni, órákon át mint a búvárok tüdőautomatában lenni. Összetett feladat volt.
- Mi volt az izgalmas számodra ebben a munkában?
- Minden. Az akkumulátorsavtól a rágókban található mentolig szinte mindennel találkozhattam, és az is tetszett, hogy megbecsültek bennünket. Egyszer majdnem teljes Miskolcot kiürítették, mert az egyik cégnél meghibásodott egy ilyen hatalmas reaktor, amikor a többiek kifelé futottak, mi éppen az ellenkező irányba, mert valakinek meg kellett akadályozni a katasztrófát. Sokszor vegyvédelmi ruhában dolgoztunk, 40 fokban, 8 óra alatt annyi vizet veszítettünk, hogy 10 kilóval voltunk könnyebbek, mint műszakkezdéskor.
- Milyen szakmai tudást, szemléletet, meglátást tudtál áthozni ebből a matros munkádba?
- Valójában ez teljesen más jellegű munka, de a jelenlegi munkámat és az előtte lévőket is mindig úgy végeztem, hogy amit tudtam, beletettem. A szorgalom, az önállóság biztosan közös, tudom, ha nem is látnak, akkor is el kell végezni a feladatot. Mindig igyekeztem mielőbb elkészülni a munkával, így volt szabadidőm külföldön várost nézni. A korábbi munkám és az utazások is felkészítettek a váratlan helyzetekben való helytállásra, mert szinte mindig történt valami izgalmas velem.
- Merre jártál a világban, és mi a belső indíttatás az utazásra?
- Elsősorban a munka miatt jártam a világot, mivel én voltam a supervisor, az én nevemmel tudtak garanciát vállalni a reaktorokra. Tehát ha megrendeltek egy ilyen berendezést, az apró – és nagyon drága – alkatrészeiből nekem kellett megépítenem készre a helyszínen, hiszen a különböző eljárások le voltak védetve, ezt nem ismerhették a vevők. Európában szinte mindenhol jártam, Svájcban, Németországban, Ausztriában, Szlovéniában, Boszniában, Lengyelországban, Csehországban, de eljutottam Oroszországba, a Közel-Keletre, Szaúd-Arábiába, Egyiptomba is. Általában vártak a repülőtéren, elvittek egy szállodába, másnap pedig dolgozni. Főként egyedül dolgoztam a helyszíneken, némi segítséggel.
- Mit sikerült meglátni ezekből az országokból?
- A legrosszabb élményeim az osztrákoknál és Szaúd-Arábiában volt. Szaúd-Arábiában teljesen máshogy kezelnek minket, mint azt megszoktuk, kicsit ijesztő, ahogy el van veszve az ember abban a kultúrában. Ott például nem jöttek ki értem a reptérre, egy taxival próbáltam eljutni a célállomásra. Mindezt hajnali 2 és 4 óra között, amikor katonai támaszpontokon keresztül vezetett az út. Egy helyen gépfegyveres katonák kiszedték a sofőrt az autóból, lefektették a porba. Én a hátsó ülésen izgultam, hogy most mi lesz, senki nem szólt hozzám. Míg ott tartózkodtam, folyamatosan a legrosszabbat feltételezték rólam, agresszíven léptek fel az indiaiakkal, a pakisztániakkal és más nemzetiségiekkel. Engem teljesen elkülönítettek, egyedül ettem egy üres irodában, folyamatosan azt éreztették velem, hogy idegen vagyok, semmi keresnivalóm sincs, de muszáj, hogy ott legyek.
- Mi volt a legpozitívabb élményed az utazásaid során?
- A lengyeleket nagyon megkedveltem. Több helyen voltam Lengyelországban, és mindenhol szívesen segítettek, még a cégtulajdonosok is. Egyszer a születésnapomat is megünnepelték, nagyon jólesett. Belgiumban volt, hogy egy hatalmas viharba kerültem, mert általában gyalog sétáltam be a munkahelyemre, hogy megnézhessem, hogy élnek ott az emberek. A viharban bőrig eláztam, amikor is megállt mellettem egy nagyon szép autó, a vezetője, egy hölgy kiszállt, berángatott a kocsiba, és mivel életveszélyesnek ítélte meg a helyzetet, felajánlotta, hogy akárhová megyek, elvisz. Oroszországban pedig az utcán sétálgatva néha arrébb rántottak az emberek. Nem szóltak semmit, csak kitoltak a járda szélére. Nem értettem, hogy miért csinálják, míg egyszer az egyikük odavitt egy ajtóhoz, és megmutatta, hogy omlásveszély van, a régi épületekről lepotyoghat a vakolat, azért lökdöstek arrébb, hogy ne történjen bajom.
- Mit adnak az emberhez ezek a megtapasztalások?
- Ezek erősítik az embert és lerombolják az előítéleteket. Viszont arra is megtanítottak, hogyha valaki egyedül van és csak magára számíthat, megtanulja értékelni azt, hogy milyen, amikor a körülötte lévő emberek emberszámba veszik. Néha, ha fáradt vagyok vagy bajom van, még most is táplálkozom ezekből a magányos pillanatokból.
- Esetleg van valamilyen utazási célod, ahova szívesen elmennél?
- Japánban még nem jártam, az egy annyira más kultúra, nagyon érdekel. Ugyanígy Amerika is kimaradt az életemből, azt is szívesen megnézném. Talán lesz rá alkalom.
Forrás: MATRO MAGAZIN 2026/1.
